Amikor bárkinek mondtuk, hogy megcsináljuk kettesben a Caminon, szinte mindenkinek az volt az első kérdése, hogy "De nem féltek, hogy összevesztek?". Mi erre vagy nevettünk csak, vagy rávágtuk, hogy dehogyis. (Nem tudom, Ákos hogy van vele, de azért a 15. ilyen kérdés után én már kicsit megijedtem, hogy oké, de mi van akkor, ha mégis?...)
2013 februárjában ugrott be először az a gondolat, hogy el kéne mennünk sétálni, akkor nagyjából másfél éve voltunk már együtt. (Amúgy a gondolat bennem ötlött fel, hiába gondolják sokan, hogy "Ákos rángatott bele" :)) ) Tudtuk, hogy arra a nyárra esélyünk sincs összeszedni a pénzt és megszervezni az utat, mivelhogy mindketten éppen első évünket töltöttük az egyetemen. Így hát kitűztük a dátumot: 2014 nyár. De egészen 2014. júniusáig olyan távolinak tűnt, hogy szinte el se hittük, hogy tényleg megyünk. A dátumokból könnyen kiszámolható, hogy amikor elindultunk 3 éve tartott már a szerelem :))
Ez alatt a három év alatt sem volt jellemző ránk, hogy ölnénk egymást, vagy akárcsak sokat vitáznánk, vagy hogy egyáltalán összekapnánk dolgokon. Így a veszekedéstől nem is félt egyikünk se. Persze, egészen más lelki és fizikai állapotban van az ember egy ilyen úton, mint mondjuk egy átlag hétköznapon. Fáradtabb, nyűgösebb, magányra vágyik... Éppen ezért tisztáztuk már viszonylag korán, hogy ha bármelyikünk egy ici-picit is úgy érzi, hogy most egy kicsit elég, egy kicsit egyedül akar lenni, nem bírja már a másik lélegzetét hallgatni, akkor megyünk pár órát, akár egy napot külön. Az irány adott, megbeszéljük, hol találkozunk délután, és kész, nincs sértődés meg semmi. Végül erre az opcióra nem is volt szükség.
Az elején azt gondoltuk, hogy nagyon nehéz lesz a nap 24 órájában a hét 7 napján együtt lenni 6 héten keresztül, de valójában egyszer sem éreztük ezt. Volt olyan nap, amikor be nem állt a szánk, végig beszélgettünk, volt olyan, hogy szinte meg sem szólaltunk. Erre mai napig nem jöttünk rá, hogy mitől függött. Egyszerűen így ment. De egyszer sem éreztük a csend miatt kényelmetlenül magunkat. Persze jó volt, amikor valaki csatlakozott hozzánk egy kis időre, és vele beszélgettünk, akár együtt akár külön külön.
Számomra a legfurcsább az volt, amikor egy hálóban aludtunk, de nem egy ágyban. Iszonyat furcsa dolog valakinek jóéjtpuszit adni, majd átsétálni akár fél teremmel odébb és lefeküdni.... Ez az egyetlen dolog, amihez én nem tudtam hozzászokni.
Az, hogy nem tudunk kézen fogva sétálni nem volt olyan furcsa, mert már korábban és túráztunk együtt, és akkor is kényelmetlen úgy menni, nagy táskával meg aztán főleg. Ebben az volt a furi, amikor Coimbrában (az első pihenőnapon) észrevettük, hogy már a városi turistáskodás alatt sem fogjuk egymás kezét.
Ez nem csak párkapcsolatra, hanem bármilyen útitársra igaz, hogy nagyon jól tudtuk húzni egymást. Ha egyikünk éppen hisztisebb volt, kiakadt, kitört belőle az "egymétertsemegyektovább", akkor a másik rávette, hogy de igen, csináljuk, meg tudod csinálni!
Összességében azt tudom mondani, hogy a Camino még jobban összehozott minket, hiszen vagy egy olyan szuper élményhalmazunk együtt, mint keveseknek. És ha ezt megcsináltuk együtt, akkor mindenre képesek vagyunk :))
Szóval ne féljetek belevágni! Bízzatok egymásban és a kapcsolatotokban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése